Az agresszió jutalma, vagy a politika természete?

Bár megint nem leszek “népszerű”, de számomra akkor is megmosolyogtató és érthetetlen az az álmeglepődés és felháborodás ami Trump ukrán-orosz konfliktus kapcsán felvetett 28 pontos béketervét övezi. Vagy tényleg ennyire elvesztettük a realitásérzékünk az elmúlt évtizedek alatt?

Az elmúlt napokban a sajtó mindegy politikai földrengésként írta le Donald Trump adminisztrációjának 28 pontos béketervezetét az ukrajnai háború lezárására. ( A kiszivárgott tervezet lényege:
– Ukrajna területi engedményeket tenne Oroszország javára,
– végleg lemondana a NATO-tagságról,
– korlátozná fegyveres erejét,
– cserébe feltételes biztonsági garanciákat és pénzt kapna,
– Oroszország fokozatos visszautat a nemzetközi rendszerbe.)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tervet amerikai és orosz tisztviselők egy köre dolgozta ki – Ukrajna nélkül, többek között egy szankcionált orosz pénzügyi vezetővel tartott miami találkozó után –, majd kész csomagként adták át Kijevnek.

Az európai és ukrán reakciók túlnyomó része- és az objektív tájékoztatástól mára messze került mainstream media- morális nyelven fogalmaz: „jutalom az agresszornak”, „árulás”, „kapituláció”. Volodimir Zelenszkij „lehetetlen választásról” beszél: vagy elfogadja a tervet, és elveszíti a méltóságát, vagy visszautasítja, és kockáztatja fő szövetségesének támogatását.
Nem értem a moralizálást. Ha politológia és a történelem felől nézem, akkor nekem nem az a meglepő, ami a papíron áll – hanem az, hogy ezen bárki “őszintén” meglepődik.
De mit mond a tervezet?
A nyilvánosságra került változatok alapján tervezett négy nagy csomagba rendezhető:

Területi rendezés
– Ukrajna elismerné Oroszország szuverenitását a Krím, Luhanszk és Doneck felett.
– A herszoni és zaporizzsjai frontvonalakat „befagyasztanák”: a jelenlegi vonalak lennének a de facto határok.
– Egyes ukránul ellenőrzött donbaszi területekről ukrán csapatkivonás, demilitarizált zóna jönne létre.

Ukrajna geopolitikai és katonai korlátozása
– Ukrajna alkotmányban mondana le a NATO-csatlakozásról; a NATO saját dokumentumaiban is rögzítené, hogy Ukrajna nem lehet tag.
– A hadsereg létszámát 600 ezer főben maximálnák, meghatározott fegyvernemekre vonatkozó korlátozásokkal.

Biztonsági garanciák – feltételesen
– Az USA és más szereplők biztonsági garanciát adnának az új ukrán határokra, de:
– orosz újratámadás esetén automatikus szankció-visszaállítás,
– ukrán „szerződésszegő” katonai lépés esetén a garancia megszűnik.

Gazdasági csomag és orosz reintegráció
– Mintegy 100 milliárd dollárnyi befagyasztott orosz vagyon menne ukrán újjáépítésre, további források amerikai és európai hitel- és befektetési csomagokból.
– Cserébe Oroszország fokozatosan visszatérhetne a globális gazdasági vérkeringésbe, sőt a G8-ba is.

Ez a struktúra – terület, fegyverkorlát, semlegesség, pénz, fokozatos reintegráció – a nemzetközi kapcsolatok elmélete felől nézve ismerős sablon. A realista iskola számára ez tipikus „háborúlezárási csomag”: a tényleges erőviszonyokból kiinduló új status quo, amelyet mindkét oldal drágábbnak lát felrúgni, mint elfogadni.
Carl von Clausewitz klasszikus mondása – „a háború a politika folytatása más eszközökkel” – a háború lezárására is igaz: a béke a politika háború utáni újabb szakasza. ( Itt meg kell jegyeznem, amit Tóth I. János a háború egyik legnagyobb nyugati klasszikusának Clausewitznek „A háborúról” című könyvének elmezésekor mond: ” A mai szóhasználat szerint ez a kijelentés nem pontos. A nemzetközi jog a háború fogalmát már a második világháború óta nem használja, helyette az erőszak alkalmazását és az azzal való fenyegetés fogalmát hangsúlyozza. Az erőszak alkalmazásának súlyosabb eseteit pedig agressziónak nevezi. A fentieket figyelembe véve helyesebb azt mondani, hogy ’az agresszió a politika folytatása más eszközökkel’. )

A szakirodalom egyetért abban, hogy a háborúk vége ritkán „igazságos” vagy „morálisan kikezdhetetlen”; sokkal inkább egy ‘új erőegyensúly kényszerű elfogadása’, amelyben:
– az egyik fél többet, a másik kevesebbet veszít,
– de mindkettő arra a következtetésre jut, hogy a folytatás várható költsége magasabb, mint a rossz béke.
A nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának egyik központi tétele, hogy az államok – különösen a nagyhatalmak – ‘nem erkölcsi, hanem biztonsági és hatalmi logikában döntenek’ . A morális nyelv elsősorban ‘kommunikációs eszköz’ a saját közvélemény felé:
– háború idején az áldozatok igazolására („értékeinket védjük”),
– békekötéskor a kompromisszum elfogadtatására („a béke érdekében fájdalmas, de szükséges lépés”).
Ha ebből indulunk ki, a Trump-féle terv semmi radikálisan újat nem hoz: egy ‘klasszikus nagyhatalmi alku’. Ebben az alkuban az USA és Oroszország egy olyan konstrukciót keres, amely: korlátozottan kielégíti Oroszország minimális háborús céljait (terület, NATO-távolság, szankciók enyhítése), biztosít valamennyi garanciát Ukrajna fennmaradására, és lehetővé teszi Washington számára, hogy erőforrásait részben más régiók (Kína, Közel-Kelet) felé csoportosítsa. Az erkölcsi felháborodás talán abból fakad, hogy a nyilvános retorika három éven át úgy hangzott: „agressziót nem jutalmazunk, területet nem adunk, a szuverenitás sérthetetlen”.
Ehhez képest a 28 pontos terv papírra viszi mindazt, amit a frontvonal valójában már részben eldöntött. Tehát a logika mint látjuk nem új, csak a mainstream retorika és a gyakorla közti szakadék vált látványossá.

Számomra Henry Kissinger neve szinte reflexszerűen előkerül, amikor ilyen típusú rendezésekről hallok. Lehet nem véletlenül: hisz az általa képviselt nagyhatalmi realizmus három eleme különösen releváns. A klasszikus kissingeri gondolkodás szerint a tartós stabilitás feltétele, hogy a nagyhatalmak ‘kölcsönösen elfogadják egymás befolyási övezeteit’, és ezen belül – bizonyos keretek között – mozgásteret hagynak egymásnak. Ez a logika már a hidegháború idején megjelent: nem az a kérdés, mi az igazságos, hanem hogy mely határvonalak mellett nem omlik össze a rendszer.
Ukrajna esetében Kissinger sokáig egy, a Nyugat és Oroszország közötti ‘hídállam’, kvázi semleges státus mellett érvelt, amely – nézete szerint – csökkentené a konfrontációs kockázatot. Később, a háború előrehaladtával módosította álláspontját, és már a NATO-tagság melletti érveket fogalmazott meg: „a semleges Ukrajna gondolata jelen körülmények között már nem értelmes”.
A Trump-féle terv ebből a szempontból inkább a korai kissingeri logikához áll közelebb:
– Ukrajna tartósan kívül maradna a NATO-n,
– cserébe Oroszország formálisan is megkapná, amit fegyverrel megszerzett vagy követel.
A Kissingernek tulajdonított, mára legendássá vált kérdés – „Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?” – szintén beszédes napjainkban ismét.
Az EU napjainkra létrehozott különféle pozíciókat : külügyi főképviselőt, Európai Tanács-elnököt, erősebb bizottsági elnöki pozíciót, mégis: a mai napig látszik, hogy ‘nincs egyetlen stratégiai központ’, amely világos, koherens külpolitikai irányt szabna. A Trump-terv egyik fontos mellékhatása éppen az, hogy brutálisan rávilágít: az USA képes Európa megkerülésével is tárgyalni Oroszországgal (az EU-t is nagyban érintő kérdésekben). Ráadásul az EU utólag próbál pozíciót keresni egy olyan játszmában, amelynek kereteit nem ő szabta.Itt válik igazán látványossá, hogy a „régi” Európa – Chirac, Mitterrand, Kohl stb. korszakának viszonylag stabil, nemzeti konszenzusra támaszkodó államférfi-politikája – helyett ma egy fragmentált, lobbiérdekekkel átszőtt, több-szintű döntéshozatali rendszer működik. A stratégiai gondolkodás helyét a válságkezelő improvizáció vette át.

Halkan jegyezném meg, hogy máig nem látunk tisztán, és választ sem igen kaptunk arra a kérdésre, hogy mik is voltak Oroszország valódi céljai. A Kreml mozgásának elemzésekor a területszerzés csak az egyik – könnyen látható – komponens. Valószínűsíthető, hogy legalább 3 elem jelen volt. Az egyik a biztonsági logika: pufferzóna a NATO és Oroszország között, a nyugati katonai infrastruktúra távol tartása a határoktól. A másik a birodalmi-narratív logika: történelmi Oroszország, „orosz világ”, kulturális és identitáspolitikai érvek.
És ha az oroszországi belső eseményekre gondolunk- a rezsimstabilitás: azaz a háború alkalmas arra, hogy a belső politikai és gazdasági elitben zajló erőviszonyokat átrendezze, riválisokat gyengítsen, a lojalitást tesztelje.
Egy, a jelenlegihez hasonló megállapodás Moszkva számára nemcsak geopolitikai értelemben siker, hanem belső legitimációs narratíva is: „nem csupán megvédtük, amit szereztünk, hanem rákényszerítettük a Nyugatot, hogy el is ismerje”. Ez a dimenzió ritkán jelenik meg a morális keretben („jók–rosszak”), de a rendszer fennmaradása szempontjából kulcstényező.

Magyarként azt hiszem emlékeznünk kell, hogy a 20. század európai történelme bővelkedik olyan példákban, ahol a háborút lezáró rendezés a vesztes (vagy gyengébb fél) szemében történelmi igazságtalanságnak, a győztesek szemében viszont racionális biztonsági konstrukciónak tűnt. Trianon talán a legdrámaibb közép-európai példa:
– nagyhatalmak zárt tárgyalóasztaloknál újrarajzolják a térképet,
– a szétesett birodalom utódállami struktúrái közül több is súlyos veszteségeket szenved,
– a döntés hosszú távra meghatározza a térség politikai pszichológiáját.
Ukrajna mai helyzete – minden különbség ellenére – hasonló szerkezetű dilemmát hordoz:
– a belső percepció: a területi engedmény egzisztenciális sérelem, az áldozat relativizálása;
– a külső, nagyhatalmi szemlélet: egy hosszú háború „levétele a napirendről” egy olyan kompromisszummal, amelyet elégségesnek tartanak a továbblépéshez.
A különbség, hogy míg Trianon esetében a társadalmak jó része utólag, közvetett forrásokon és politikai diskurzuson keresztül ismerte meg a döntéshozatal hátterét, ma a béke-tervezet születését valós időben, kiszivárgott részleteken, sajtóértesüléseken keresztül követhetjük.

Az, hogy ma a közbeszéd döntően morális szavakban fogalmaz – „igazságos”, „történelmi bűn”, „árulás” –, nem lehet meglepő. Mára a demokratikus politikai verseny ‘erkölcsi legitimációra épül’. A média logikája egyszerű, érzelmileg átélhető narratívákat kedvel, és használ. A társadalmak pedig érthető módon emberi veszteségekben, nem stratégiai mérlegekben gondolkodnak.
A gond viszont szerintem ott kezdődik, amikor ugyanezzel a mércével próbáljuk megérteni a nagyhatalmi alkut. A Trump-féle 28 pontos terv a realista logika szempontjából nem „ördögien új”, hanem:
– a fronton kialakult helyzet jogi bebetonozása,
– kísérlet a háború költségeinek korlátok közé szorítására,
– nagyhatalmi alku egy kulcsfontosságú ütközőzónáról.
A morális felháborodás őszinte – a háború áldozatai szemszögéből érthető –, de elemzési és megértési szempontból félrevezető, mert elfedi azt a tényt, hogy a politika ( és a háború) lényege nem változott. Az államok, különösen a nagyhatalmak, továbbra is érdekek (üzletek), erőviszonyok és kockázatok alapján döntenek, és csak utólag keresnek ehhez megfelelő erkölcsi nyelvet.
Az ukrajnai háború és a körülötte zajló békeviták egy másik, kényelmetlen igazságra is rávilágítanak: Európa struktúrális gyengülésére. Gazdaságilag mára a lassú növekedés, energiafüggőség, versenyképességi gondok a jellemzők. Katonailag: tartós függés az amerikai ernyőtől, kapkodó, ad-hoc jellegű újrafegyverzési tervek. Politikai intézményrendszerében: többszintű, nehézkes, lobbiérdekekkel sűrűn átszőtt döntéshozatal, amely ritkán engedi meg a hosszú távú, koherens stratégiai gondolkodást.

Emlékszünk? „Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?” Véletlen tehát, ha a Trump-féle béketerv azt üzeni, hogy Washington számára Európa továbbra sem elsődleges tárgyalópartner, ha a kontinens biztonsági architektúrájáról van szó.
Véleményem szerint tehát a Trump-féle ukrajnai béketervezet politikailag kényelmetlen, morálisan vitatható, és Ukrajna számára érthetően fájdalmas ajánlat. De a politológia és a történelem szemszögéből nem példátlan, nem is radikálisan szokatlan. Abba a hagyományba illeszkedik, amelyben a háborúkat nagyhatalmi alkukkal zárják le. A területi veszteségek, korlátozott szuverenitás és feltételes garanciák nem kivételek, hanem inkább szabályok a peremállamok számára; a morális retorika pedig – mindkét oldalon – elsősorban a döntések eladására szolgál, nem azok meghozatalára.

Az igazi kérdés ezért talán nem az, hogy „hogyan lehetnek ennyire cinikusak?”, hanem az, hogy miért felejtjük el újra és újra a politika természetét, és miért lepődünk meg, amikor a béke ára nem eszményekben, hanem kilométerekben, hadosztályokban és milliárdokban van megadva.
Kissinger egy másik, sokat idézett gondolata szerint a külpolitika lényege a „lehetséges művészete” – nem a vágyott, hanem az elérhető rend. A Trump-féle tervet lehet bírálni, elutasítani, átdolgozni – de meglepődni rajta csak akkor, ha komolyan elhittük, hogy a háború és a politika már nem azon a nyelven beszél, mint a 20. században.

U.i.: Had engedjek meg egy távolabbi kitekintést is, és némi fricskát a liberális véleményeknek, ha már mindenáron moralizálni akarunk. Francis Fukuyama amerikai politológus 1989-ben, a berlini fal leomlásának pillanatában megjelent cikkében a „történelem végét” és a nyugati liberális demokrácia felemelkedését üdvözölte. Fukuyama naivan megjósolta az Egyesült Államok vezette egypólusú világrend felemelkedését és keleti ősellensége, a Szovjetunió bukását. Ahogy a későbbi események rávilágítottak, a történelem nem halt meg. A gondolkodás megmaradt hegeli értelemben vett dialektikusnak: olyan formának, ahol minden uralkodó erőnek kell egy ellenfelet kreálnia maga mellé, hogy a saját szerepe, hatalma értelmezhető legyen. Azonban ahogy napi szinten tanúi vagyunk a média által erősen hangsúlyozott orosz-ukrán konfliktusnak, fel kell tennünk a kérdést, nem e általunk ismert etika végét és a nyugati liberális értékek botrányos kegyvesztettségét látjuk kibontakozni? Amikor a nyugati országok felelősségre vonás nélkül megtámadhatják Irakot, miközben orosz riválisukat nemzetközi szinten démonizálják hasonló tetteikért; amikor egy exkluzív klub tömegpusztító fegyvereket birtokolhat és kereskedhet velük, míg másokat túl felelőtlennek tartanak egy nukleáris program irányításához, akkor világossá kell tenni, hogy maga az erkölcs fogalma dőlt el. Ez nem a történelem, hanem a romantizált, antropocentrikus reneszánsz eszmék vége. A vita itt nem arról szól, hogy egy szuverén ország, mint Ukrajna megszállása helyes vagy helytelen – ez nem is vita tárgya –, hanem arról, hogy ki alakíthatja az igazságot. Vagy az igazságot mára már törölték?

Zárásként itt hagyom John J. Mearsheimer (a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának legismertebb képviselője) gondolatait, csak hogy kicsit jobban értsük a miérteket: „Immár száz éve Washington abból indul ki, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak, és Amerika csak akkor lehet biztonságban, ha mindenütt elterjeszti saját modelljét, az amerikai típusú liberális demokráciát. Az egypólusú világban az Egyesült Államok nem reálpolitikában gondolkodott, hanem a liberális demokráciák terjesztésének a politikájában. Ha a realizmus határozta volna meg az amerikai külpolitikát, akkor az Egyesült Államok egyetlen háborúban sem vett volna részt kisebb és közepes államok ellen. A nyugat 1991 után huszonöt éven keresztül Oroszországot egyáltalán nem tekintette fenyegetésnek, és úgy vélték, probléma nélkül terjeszkedhetnek tovább az irányába. Ez eredményezte a NATO három „bővítési hullámát”, azonban, míg az 1999-es és 2004-es bővítéseket Oroszország valóban eltűrte, 2008 után, amikor Ukrajna és Grúzia csatlakozása került napirendre, már nyíltan fellépett a NATO terjeszkedése ellen. A problémát az jelentette, hogy az USA 2014 után sem lépett vissza, hanem a liberális expanzionizmus szellemében konfliktusba keveredett Oroszországgal, és de facto a NATO tagjává tette Ukrajnát. A probléma, hogy az Egyesült Államok nem mondott le a liberalizmus terjesztéséről, mert már kiléptünk az egypólusú világ korából: nem csak Oroszország, de Kína is egyre inkább az USA riválisává válik. Az immár nem egypólusú világban pedig realista hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy a nagyhatalmak között fennmaradjon az egyensúly és el tudják kerülni a súlyosabb összeütközéseket. Egy teljesen békés világ utópia, ami a realista iskola szerint nem megvalósítható, azonban a realizmus, amely a nagyhatalmi érdekek állandó összeütközésével számol, paradox módon egy békésebb világot hozhat el, hiszen utópikus, megvalósíthatatlan elképzelések helyett a nemzetközi kapcsolatok résztvevőinek érdekeiből indul ki. “

Források:
XXI. század intézet
John J. Mearsheimer – A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások
Clausewitz, Carl von: A háborúról
Tóth I. János: Clausewitz a háborúról
Saraa Zaami – Fair Observer