Létezik a “turáni átok”?

A napokban egy érdekes vitába csöppentem, melynek középpontjában a minket sújtó “turáni átok” állt. Nos, személy szerint nem hiszek a “turáni átokban”, ahogyan az önsorsrontó magyar lélekben sem. Mégis érdemes és tanúlságos közelebbről megvizsgálni a kérdést, még akkor is, ha köré épült mítoszok mindegyikével nem is tudunk foglalkozni.

Létezik egy különös magyar kifejezés, amit sokan ismernek, de a jelentése kevésbé ismert: ez a turáni átok. Nem tudományos fogalom, nem bizonyított történelmi tény, inkább egy hiedelem. E hiedelem szerint, a magyarok mintha „el lennének átkozva”- azaz nem tudunk igazán összefogni, mindig széthúzunk, és ezért alakul oly sokszor rosszul a sorsunk. És bár sok nemzet kapcsán megfigyelhető a folyamatos pártoskodás, sok emberéletet követelő belső viszály; nálunk magyaroknál valahogy ez jobban nyomot hagyott a kollektív nemzettudatunkban.

Egyesek szerint valamikor régen – talán Szent István korában, amikor elhagytuk az ősi hagyományainkat – átok szállt a magyar népre. Ez az átok az, mely miatt állandóan egymás ellen fordulunk, pártokra szakadunk, és ezen okok- a belső viszályaink – miatt veszítjük el a nagy történelmi esélyeket. Ezzel magyarázzák sokan a sok trónharcot, polgárháborút, vesztes szabadságharcot és nemzeti tragédiát is. Vajon igaz lehet?

A „turáni átok” kifejezés meglepően fiatal. Először Herczeg Ferenc író használta 1904-ben. Emiatt sokan nem is foglalkoznak vele komolyan, az egészet csak egy újkori kitalációnak gondolják. A szókapcsolat valóban modern, de az „átok” gondolata, a magyar balsors és széthúzás érzése sokkal de sokkal régebbi. Már az 1800-as évek elejétől sorra jelennek meg irodalmi művek, amelyekben ugyan a „turáni átok” név még nincs leírva, de nagyon hasonló tartalommal beszélnek a magyar sorsról.

Hozok pár példát a korábbi irodalomból, ahol a turáni átokhoz hasonló gondolat megjelenik:
– Vörösmarty Mihály 1832-ben írt Átok című versében Pannónia istene átkozta meg a magyarokat, mert nem tudnak összefogni. A versben ez áll: „Ah, de viszály maradott a népek lelkein, a föld boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.” Itt egyértelműen a belső viszályt láttatja a költő nemzeti átokként.
– Kölcsey Ferenc Himnusza (1823) esetén a „balsors, akit régen tép” képével fejezi ki ugyanezt az érzést. A szöveg arról beszél, hogy a magyar népet üldözések, háborúk, vereségek érik: „Bújt az üldözött, ki nem leli honját a hazában. Hányszor támadt ten fiad, szép hazám kebledre?” Szerintem ez is egyfajta kollektív átokélmény.
– Arany János a civakodó magyarokról szóló Fülemüle című versében írja a mára szállóigévé vált sort: „Rossz szomszédság, török átok.” Itt a „török átok” kifejezés átvitt értelemben a keleti, „turáni” örökségre értendő. A civakodás, a rossz viszony átokként ül az embereken.
– A 17. századi kuruc költészetben is feltűnik a motívum: 1697-ben így fogalmaznak: „Átok, mely bennünket régóta súlyt.” A versekben a széthúzás, a nemzeti sorscsapás és a balsors szorosan összekapcsolódik.
– Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem című eposzában és Az török áfium ellen való orvosságban azt írja, hogy a magyarok állhatatlansága, pártoskodása és egymás elleni harca miatt büntet meg minket Isten, és ezért pusztulhat el a nemzet. Jól látható, hogy az ő véleménye szerint is a belső széthúzás a legnagyobb veszély.

Ha eddig valaki elolvasta a leírtakat, talán velem tart tovább, visszább tekervén a történelem óráját, mert bizony van még irodalmi példa, történelmi feljegyzés mely véleményem szerint beleillik a fenti sorba.

Mohács (és az ország három részre szakadása) után, Forgách Ferenc államférfi, a politikai széthúzást és a erkölcsi hanyatlást nevezi meg a nemzetet sújtó sorscsapás fő okaiként. Tóth Máté jól mutat rá, hogy amikor Forgách „a Jagelló-kor politikai elitjét bírálja, leírja a királyi udvar és a nemesi pártok közötti viszályokat, valamint a Mohács előtti bénultságot. Ugyanazt a mintát látja: belső viszály, széthúzás, tehetetlenség. Forgách azt hangsúlyozza, hogy a magyar urak ahelyett, hogy összefogtak volna a közös ellenség, a török ellen, egymás ellen harcoltak a hatalomért. Ez vezetett az ország végzetéhez. Nem véletlenül mondta a pápai követ a mohácsi katasztrófa előtt azt a keserű mondatot, hogy: ’Ha három garassal meg lehetne menteni Magyarországot, nem lenne három magyar, aki összeadja.’ Megint a széthúzás jelenik meg, mint a magyar balsors vagy „átok” központi élménye.”

A fentieket erősítik a történelmi tények is, hiszen Mohács után a magyar nemesség két királyt is választ:
Szapolyai Jánost, és Habsburg Ferdinándot. A kettős királyválasztás polgárháborúhoz vezetett, ami tovább gyengítette az országot, és segítette a török hódítást.

Na de a Mohácsi vész előtti idők sem voltak hatalmi harcoktól mentesek. Elég csak a Dózsa György-féle parasztfelkelésre gondolnunk – mely szintén belső feszültségeket jelez; vagy a II. Ulászló és II. Lajos uralkodása alatti főúri viszályokra. Itt viszont egy kicsit érdemes megállnunk. Mert ha ezen korszakra tekintünk, akkor észre kell vennünk, hogy már ekkor létezett- a mainstrem történészek által sokszor kétségbe vont, vagy csak lekicsinylett – etnikai nemzetfelfogás.

Megint Tóth Mátétól idézve: „Az idegen királyt, II. Ulászlót 1490-ben arra kényszerítették, hogy megígérje: nem ad egyházi javadalmakat idegeneknek, csak magyaroknak, és olyanoknak, ’akik régtől fogva a korona alatt valók’. Két évtizeddel később az ún. Hármaskönyv (Tripartitum) már külön említi a különböző népekhez tartozó jobbágyokat – magyarokat, szlávokat, vlachokat stb. –, akik önálló „nációknak” számítanak. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzet nemcsak rendi értelemben, hanem etnikai értelemben is létező közösségnek tekintette magát. Nagyon fontosak az 1523-as törvények is: ezek megkülönböztetik a magyarokat azoktól, akik ugyan a Szent Koronának vannak alávetve, és a hivatalok, méltóságok betöltésénél elvileg egyenlő elbírálás alá esnek, de nem tartoznak a magyar etnikumhoz. Egy 1525-ös jogforrás szerint pedig hivatalt csak a magyar nemzethez tartozó nemes emberek viselhetnek. Ez már egy egészen világos etnikai nemzetfelfogás, jóval azelőtt, hogy bármiféle modern nemzetelmélet létezett volna. A magyarok tehát már ekkor is tudták magukról, hogy egy nép, egy nemzet, és mégis sújtotta őket a széthúzás. A széthúzás tehát nem csak feudális rendi kérdés, és nem csupán „népi képzet”, ahogy az 1440-es évek trónviszályai is mutatják. Egy 1440-es jogforrás szerint a nép – latinul regnicola, vagyis az ország lakói – akarata (voluntas) akar kikényszeríteni egy rátermett (idoneus) magyar vezért. A kisnemesek és a parasztok néhány főúrral együtt, a haza sorsa miatt aggódva, nemzeti királyt követelnek. A kollektív balsors-élmény azonban már ekkor is fölöttük lebeg, amit a Hunyadiak és a Garai–Cillei ligák közötti trónharcok is jól mutatnak.”

Eddig eljutva is láthatjuk, hogy a mintázat minden korszakban felbukkan. De az igazán izgalmas kérdés, hogy meddig is nyúlik vissza a nemzeti sorscsapás, a széthúzás mint „magyar átok”? Lehet nem is lesz meglepő, ha azt mondom egészen az Árpád korig kell visszatekernünk a képzeletbeli filmünket.

A 900-as évektől vannak bőséges források a magyarokról(ellőbbről is, de az egy másik történethez tartozik); de belső hatalmi harcokról, polgárháborúkról, vetélkedésekről, leszámolásokról addig nem igen akad hír. Szent Istvánnal azonban hirtelen minden megváltozik.

Ott van ugye Koppány, akiről egy Szent István-kori oklevél úgy ír, hogy „amikor kitört a háború vihara a németek és a magyarok között” (inter Teutonicos et Ungaros). Ez az első magyarországi belháború, a széthúzás első dokumentált esete. És elindul a „film”. István hadat indít Erdőelve (Erdély) urával, Proku Gyulával szemben 1003-ban, majd háborúba keveredik a pogány Ajtonnyal is. A Vazul-féle felkelés leverése után Szent István nem magyar főurat, hanem az idegen származású velencei Orseolo Pétert jelöli utódul. Orseolo Péter ellen azonban Aba Sámuel lép fel, akit a nép támogatása emel hatalomra. Később a német–római császár segítségével Orseolo visszatér, és Vazul fiai ellen harcol, de végül őt is legyőzik a Vata-féle pogánylázadás segítségével.

Aztán jön I. András, aki előbb az őt segítő erőket hagyja cserben. Testvére Béla is igényt tart a trónra, ami nem meglepő, újabb háborúhoz vezet. (András menekülés meghal, Béla pedig elfoglalja a trónt.)

Az idegenek hatalmát erősítő király ellen 1061-ben a székesfehérvári országgyűlésen a nép és az előkelők együtt lázadnak fel, és – a krónikák szerint – a régi pogány szokások visszaállítását követelik. A szorult helyzetben lévő király mindent megígér, három nap gondolkodási időt kér, ezalatt azonban összegyűjti a vármegyék és a papok katonáit, majd a harmadik napon lemészároltatja a városfalak előtt békésen várakozó tömeget. Két év múlva Béla trónszéke rászakad, és meghal. A szöveg ezt is a magyar balsors jelének tekinti.

És innentől továbbra sincs megállás. Nézzük csak, mi is történt ezután?

Béla után Salamon szerzi meg a trónt a német–római császár segítségével, akinek hűbérül ajánlja fel az országot. Vele szemben Béla fiai, Géza és László több évig harcolnak.

Szent László után Könyves Kálmán testvérével, Álmossal vív állandó küzdelmet a trónért. Kálmán végül megvakíttatja Álmost és a fiát, a későbbi II. Bélát. II. Béla trónra kerülve Aradon országgyűlést hirdet, és 68 nemest végeztet ki Kálmán egykori hívei közül, de hatalmát így sem sikerül megszilárdítania.

Kálmán kitagadott fia, Boris herceg rusz és bizánci csapatokkal próbálja megszerezni a trónt. II. (Vak) Béla halála után: II. Géza halála után fiai, II. László és IV. István is háborút indítanak a törvényes uralkodó ellen, bizánci császári támogatással. A későbbi király, II. András saját fiával kerül szembe. A folyamatos belviszályok meggyengítik a magyar államot, és hozzájárulnak a főurak, majd a „kiskirályok” felemelkedéséhez. Az Árpád-ház (Turul-dinasztia) kihalása után ezek a kiskirályok uralják az országot, akiket végül idegen lovagok és új dinasztiák tudnak csak letörni.

Jól látható, hogy látszólag előzmény nélkül, jó 1000 éve kezdődtek meg a belháborúk, széthúzások, pártoskodások stb. És látnunk kell azt is ( és esetünkben ez is fontos tény), hogy minden évszázadban volt egy-egy nagy nemzeti összefogási kísérlet, de ezek sosem tudták a nemzet teljes egységét létrehozni.

Miért? Nem tudjuk. De mennyire jól példázza ezt, hogy amikor végre megindult a török kiűzése Magyarországról, a török oldalán Tököli Imre kurucai is harcoltak. ( Ahogy  Tóth Máté megjegyzi: „Elsőre úgy tűnhet, hogy ez nevetséges ellentmondás, de amikor a törököt kiűző Habsburgok elkezdték német udvari beszállítóknak osztogatni a magyar birtokokat, ők idegen jobbágyokat telepítettek be, ami végül Trianonhoz vezető folyamatokat is erősítette. Így nézve nem is biztos, hogy Tököliéket nem részben az igazságérzet vezette.”)

De ott van másik példának II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Tudjuk,hogy a főtisztjei többször oldalt váltottak a kurucok és a labancok között. Vagy emlékszünk arra, hogy az 1848–49-es szabadságharc elején Pákozdnál, a Jellasics elleni csata előtt, a horvát bán parancsait egy magyar főnemesnél, Zichy Ödönnél találják meg? Tényleg kijelenthetjük: „sűrűn kaszál a sors”. Ha végigtekintünk történelmünkön, talán egy szabadságharc volt csupán, mely sikeresnek mondható. A Bocskai István-féle. (És ha itt hozzáveszem, hogy jelenkori  történészek többsége azonban ma már „csak” felkelésként emlegeti, akkor  ott tartunk, hogy egyetlen sikeres szabadságharcunk sem volt.)

Azaz a történelmünk során kialakult egy olyan kollektív emlékezet, egy olyan egységes lélektani teher – hiszen néhány nemzedékenként szinte mindig mindent elölről kellett kezdeni- hogy az állandó széthúzás valamilyen „magyar átok”. Az egymást követő vagy 40 generáció a megélt tapasztalatait, beépítette a kollektív tudatba. És ez lett az amit aztán „balsorsnak”, „turáni átoknak” nevezünk.

De kicsit érdemes lenne beszélnünk arról is, hogy mi is az a „turáni”. ( És itt most egy kicsit az általam példaképnek tekintett – a  „mainstream” régészek és történészek által sokat „támadott” László Gyulát is megidézem.)

A szó eredetileg a perzsa mitológiából jön. Turán Irántól északra fekvő vidék, Közép-Ázsia lovas, nomád népeinek földje. A 19. században német és angol nyelvészek „turáni nyelveknek” nevezték azokat a nyelveket, amelyek nem tartoztak az indoeurópai vagy sémi nyelvcsaládba. Néhány magyar tudós és politikus – például Vámbéry Ármin vagy Teleki Pál – ebből kiindulva kezdte hangsúlyozni a magyarok keleti, sztyeppei kapcsolatait. Így jött létre a turanizmus, amely szerint kulturálisan rokonságban állunk más keleti népekkel. Volt Turáni Társaság, születtek turáni témájú művek, sőt a 20. század első felében még vonatot és harckocsit is neveztek el Turánról. 1945 után viszont a „turáni” szó politikailag gyanússá vált, és minden ilyen irányú gondolatot háttérbe szorítottak.

Pedig a keleti népeknél is találunk „hasonló történeteket”. A perzsa eposzokban például van egy Tur és Ír nevű testvérpár, akik egymás ellen fordulnak. Innen indul az irániak és a „turániak” örök viszálya. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy innen eredne a turáni átok, csupán azt, hogy – ahogy Tóth Máté  is mondta – „a sorsszerűen cipelt széthúzás, a népeket sújtó örökös viszály egy keleti motívum. Ráadásul éppen a „turáninak” nevezett, sztyeppei kultúrájú népekkel kapcsolatban maradt fenn a bizonyítottan ókori eredetű perzsa eposzok mitikus rétegeiben. Ez pedig fontos. A sorsszerűen cipelt, keleties módon, átokszerűen hordozott viszály mint nemzeti balsors-élmény ugyanis a mítikus világhoz tartozik, a mítoszokhoz pedig kellő tisztelettel kell nyúlnunk. A mítosz természete az, hogy nem az a lényeg, mennyire valóságos az általa elbeszélt történet, vagyis hogy az ténylegesen megtörtént-e. Ám ettől a mítosz még nem puszta fikció…A fikciókkal szemben a mítosz sokkal több. A széthúzás, a „magyar átok” évezredes élménye tehát kollektív tudatunk mítoszrétegéhez tartozik – oda, ahol a legbelsőbb mítoszaink is élnek. Ilyen például a magyarság eredetét elbeszélő csodaszarvas égi futása is, amely az időt képviseli, de egyúttal az örök körforgást, az örök visszatérést, az időtlenséget is. A mítoszok ugyanis nem a régmúlt idősíkján játszódnak, hanem a mítikus időben, ahol mindenki, aki magáévá teszi őket, kapcsolódik hozzájuk. A nagy vallásfilozófus, Mircea Eliade szerint a mítikus idő az őseredet ideje. A turáni átok modern irodalmi kifejezésén keresztül is jól érthető régi tartalom tehát maga is a mítikus időbe veti vissza a saját eredetét. Egyúttal azonban a sorsszerűség a német konzervatív filozófus, Oswald Spengler által leírt sors-eszmekörbe is illeszkedik. Ebben a magyar mítikus hagyományban a széthúzás sorsszerű, ahogyan ugyanezt a tragikus sorsszerűséget érezni a magyar törzsi hagyományban: a szükségszerűen leomló falu pogány bálványos mondáiban, vagy Tonuzoba szükségszerű halálának történetében. Ez a sorsszerűség mélyen antik. Az ókori görögöknél még az olümposziak is alá voltak vetve a sorsnak – ahogyan Seneca, a római filozófus mondja.”

A magyar hagyományban is vannak olyan mondák – például Attila és Buda testvérharcáról –, amelyek az örök testvérviszályt, a belső ellentétet mutatják be. A régi magyar vérszerződésről szóló szövegben pedig kifejezett átokformula szerepel: aki megszegi az esküt, arra átok szálljon. Ez is azt mutatja, hogy az „átok” gondolata régen is jelen volt a közösségi gondolkodásban.

Fontos lenne felismernünk, hogy a turáni átokról szóló beszéd nem azt jelenti, hogy valaki tényleg kimondott egy mágikus átkot, és azóta varázslat működik rajtunk. Inkább arról van szó, hogy sok generáció egymás után ugyanazt a mintát élte át: belső viszály, széthúzás, külső beavatkozás, vereség. Ez az élmény lassan mítosszá vált. „A mítoszok pedig nem elsősorban arról szólnak, hogy „tényleg megtörtént-e” valami, hanem arról, hogy milyen igazságot fejeznek ki az emberi közösség önmagáról.” A ’turáni átok’ egy körülbelül 120 éves kifejezés, de egy legalább 1000 éves élményre utal. Arra az érzésre, hogy a magyar történelmet újra és újra a széthúzás, a belső veszekedés és a külső érdekeknek való kiszolgáltatottság formálta. A kérdés ma nem az, hogy „létezik-e igazi átok”, hanem az, hogyan reagálunk erre a történelmi mintára. Képesek vagyunk-e tanulni a múlt hibáiból, jobban összehangolni keleti és nyugati gyökereinket, és inkább egymással, mint egymás ellen dolgozni. Mert hazánk kelet és nyugat találkozásánál fekszik, és eme két pólus között élni hatalmas lehetőség is lehetne. Az igazi kérdés, hogy a népünk karakterében meglévő, kultúrálisan és ősrétegeiben igazolt, közösen megélt tapasztalásra milyen választ adunk; hogyan is oldjuk fel- avagy törjük meg az “átkot”. Hídországgá leszünk, vagy kompország maradunk.

források:
Szendrei László: A „turáni átok”. Egy politikai mítosz születése és diadalútja
Balázs Géza: Hungaropesszimizmus
Tóth Máté – Megtörhető a turáni átok?
https://rubiconintezet.hu/
László Gyula: A honfoglaló Magyar nép élete

képek:
Székely Bertalan – A mohácsi csata
László Gyula – Csodaszarvas / Vérszerződés / Álmos /A táltos