„Nézd meg egyszer egy székely ember arcát, mikor Vásárhelyt elhagyva hazafelé fordul! Nézd meg az arcát, mikor megpillantja a Hargitát! Aztán csendesedj el, és imádkozz, hogy legyen egy olyan hely a világon, melynek láttán te is úgy érzel, mint ő! Mert ha van, akkor van hazád is.”
Kis erdélyi utamnak vége egy kis időre, Farkaslakán Tamási Áron sírjánál zártam. Indulni nehéz. És ezernyi érzés és gondolat ami kavarog és húz vissza. És nem, most nem a Wass Albertes vagy Benedek Elekes, de még nem is a XX. század eleiből megörökölt revíziós romantikára gondolok. Valami másra, nehezen magyarázhatóra. Ismét csodálatos napokat tölthettem el itt, és nagyszerű emberek fogadtak otthonukba, osztották meg velem gondolataikat. És ezért hálás vagyok Nekik. Kérdezni jöttem. És közben megtanultam hallgatni. Idehaza kicsit elszoktunk már az őszinte beszélgetésektől. Hajlamossá váltunk előítéletek és berögzült, előre nekünk gyártott sémák szerint véleményt alkotni. Lassacskán kezdtük elhinni, hogy minden fekete és fehér lehet csak. Pedig a világ ennél színesebb és összetettebb. A pattogó tűz mellett, a köményes pálinka és fröccs kíséretében, éjszakákba nyúló beszélgetések kerekedtek; melyek során kicsit jobban megérthettem, hogyan is vélekedik a székely magáról és a világról. Mindeközben az őszinte tekintetek nem hagytak helyet a megalkuvásnak, és mellébeszélésnek. És szó szót követett, sorsok elevenedtek meg előttem, és a sorsokon át a még velünk élő történelem. És a végén nem éreztem mást, csak nyugalmat. Egy kis időre, minden olyan egyszerűnek, kézenfekvőnek, sorszerűnek tűnt. Igaz, ahogy egyik beszélgetőpartnerem mondotta: ’ A nyugalomhoz nem kell más, csak, hogy tudd, hányadán állsz a világgal.” Én akkor ott, ha csak kis időre is, de úgy éreztem tudom.
Ugyanúgy, mint az egyik hajnalon, mikor a székely asszony kíváncsiságomat kielégítvén lehetőséget adott, hogy megismerhessem a kenyérsütés rejtelmeit. Nekem még soha nem sütöttek kenyeret. Fantasztikus érzés volt látni, ahogy a generációkon végigörökített mozdulatok végén „megszületik” a csoda. A kenyér amiben benne volt minden; a házigazda tudása és szíve, és valami több is. Mert mikor megkóstoltam, olybá tűnt, mintha az élet ízét éreztem volna meg…És ez az érzés végigkísért kinti utamon. Ott volt mikor az őszbe forduló Hargita erdei ezernyi színben pompáztak. Ilyen színekkel tényleg csak a Jóisten tud festeni. Ott volt mikor a Bogos-tetőn a parázsló őrtűz fényében szemléltem az ezeréves határ sziluettjét. Ott volt, mikor Tolvajos-tetőn a Hármas kereszt lábánál az ember ott hagyott egy keveset a vállaira nehezedő „súlyokból.” Álarcok és felvett pózok nélkül, sebezhetően de mégis erősnek érezvén magát tapasztalhatja meg az ember mi is az a különbség mely szavakkal nehezen írható le. Idehaza a „védekezés” Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk. Valahogy belénk oltatott, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni… Ahogy Csurka István mondta: „Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál.” És hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy nagyon sokáig közel hárommillió ember naponta küzdött meg ( és van ahol még ma is küzd) ezzel a halálvízióval. Küzd közvetlenül és kegyetlenül, még is egyenes gerinccel. Ezen emberek előtt sokáig nem volt ( s van ahol még ma sincs) magyar távlat, magyar jövő. Sokáig ezt a hárommillió embert naponta megalázták azért, mert magyar, magyarul beszél, őrzi történelmét és múltját. De azok az emberek, akikkel volt szerencsém találkozni, reményt mutattak. Na nem valami pátoszos értelemben. Nem úgy, mint oly sokan, kik pár napra Erdélybe látogatva magyarkodással próbálják magukra felhívni a figyelmet. Hanem csendben, alázattal; őrizve nyelvüket, kultúrájukat, emlékeiket- élik mindennapi életüket ott, abban a közösségben, annak a közösségnek a javára, ahova születtek. És nem vágynak másra, csak tartozni valahová, oda ahova több mint ezer évig tartoztak.
Tavasszal ismét neki kell vágnom, mert folytatni szeretném a tapasztalatok lejegyzésétés dokumentálását. Addig pedig:
„Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad…
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás