Egy nép kiáltott. Aztán csend lett…

1956-ot a jelenkori politika saját céljaira próbálja felhasználni. Már rég magam emlékezem csak október 23-án, vagy november 4-én. Tudom az én hibám. De hiszem, hogy 1956 szellemisége és történései többet érdemelnek, mint, hogy az aktuálpolitika mocsarába rángassák le, ahogy ezt teszik ( tisztelet a kivételnek) oly sokan. Emlékszem gyermekkorom október 23-i megemlékezéseire, ahol – akkor még nem tudtam, csak nagyapám és szüleim halk beszélgetéseiből felém szűrődő mondatokból sejthettem, hogy nem így igaz- Nagy Imre meséivel traktáltak minket. Nem értettem akkor. Ahogyan sokan nem értettük – talán tudatlanságból, vagy mert annyira hittük és vártuk a szabadságot- az 1989-es újratemetést sem. Azt amikor ismét a szemünkbe nevettek a kommunisták; ahogy akaratunkon kívül asszisztáltunk az újabb átveréshez; a rendszerváltásnak hazudott hatalomátmentéshez.

Gondoljunk csak bele- ha már akkor nem tettük. Az újratemetéskor hat koporsóból ötben kommunisták voltak. Mező Gábor tökéletesen leírja: „A hatodik volt a »miénk«, a magyar nemzeté. Olyan embereket ünnepeltünk, mint az NKVD korábbi ügynöke, »Vologya«, azaz Nagy Imre, vagy a Rákosi-diktatúra államminisztere, Losonczy Géza és a hírhedt propagandista Gimes Miklós. Ő a negyvenes évek végén még a Magyar Közösség-per ártatlan áldozataira követelt halált, nyilván nem sejtette, hogy ’56 után kivégzik az egykori elvtársai. Szóval, ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltásunk kulcseseménye így sikerült, akkor elmondhatjuk, tökéletesen működött a manipuláció. Akkor és a kilencvenes években végig a Nagy Imre-körre került a fókusz.” Nem is értettük akkor. Nem is kérdőjeleztük meg sokan, hogyan is beszélhet akkor és ott– megbékélésről- egy olyan ember mint Vásárhelyi Miklós. A cél nem más volt, mint a megbékélést színlelni, csendes megemlékezésnek álcázva; kerülve 1956 és a forradalom üzenetét, a számonkérés kérdését, segítve a hatalomátmentést. Ami valljuk be sikeres volt. Gondoljunk bele, hogy a rendszerváltás követően nem sokkal egy Horn Gyula lehetett a miniszterelnöke az országnak. De ép ésszel fel sem fogható az sem, hogy egy olyan ember mint Biszku Béla, hogyan is élhetett a kétezres évek elején nyugodtan, csendes nyugdíjasként, nem tartva a számonkéréstől sem. Mert az sokáig nem volt. Majd készült egy felemásra (még is kötelezően megnézendő) film Bűn és büntetlenség; illetve ezt követően került sor a Biszku perre, mely ismét bebizonyította; a jog és igazságszolgáltatás nem azonos dolog. Egy olyan ember, mint Biszku Béla; egy valódi rendszerváltás után, a börtönében raboskodott volna haláláig. De ez sem így történt.

És még mindig nem merjük a nevén nevezni a dolgokat. Még mindig felbukkan egy-egy 1956-os megemlékezésen Nagy Imre és a jó kommunista meséje. ( Nem is olyan régen Jánosi Katalin- Nagy Imre unokája írta le megmosolyogtatóan, hogy nagyapja szinte kisnyugdíjasként házi őrizetben éldegélt, mikor a forradalom rátalált.) Ahogy Mező Gábor írja: „…a mese szerint ötvenhatot is Nagy Imrének köszönhetjük, aki a valóságban vidáman szüretelgetett (szinte házi őrizetben!) akkor, amikor az elvtársai szóltak, hogy helyzet van, itt az ideje visszavenni a hatalmat Rákosi emberétől, Nagy Imre elvtársától, Gerő Ernőtől.

Az egyik bolsi a másik bolsitól. Na, akkor fogta magát ez az egyszerű nyugdíjas, az egykori NKVD-s “Vologya” bácsi, a padlássöprő, és az ÁVH figyelmét kijátszva Budapestre érkezett. Mint egy proto-Taki bácsi. Megjelent az egyszerű kisnyugdíjas, hogy a végén, pár nappal később harcolni küldje a magyarokat, míg ő azonnal a jugoszláv nagykövetségre menekült.

Szinte a hősünk, a magyarság mártírja. Szinte.” Egyet tudok érteni. Nagy Imre számomra nem volt hős. Kommunista volt és az utolsó napokat nézve, gyáva is. Sajátjai számoltak le aztán vele. Majd a rendszer újra felfedezve, mártírt kreált belőle. Nem elvitatható ugyanakkor, hogy ő volt az, aki a magyar forradalmat világpolitikai szintre emelte. De nem volt hős.

Eközben az igazi hősökről évtizedekig nem volt szabad beszélni. Az igazi hősökről, akiket arccal lefelé földeltek el. Akiket megöltek, megnyomorítottak, elüldöztek, egy életre ellehetetlenítettek. Akiknek aztán az 1989-es átveréskor csak 1db koporsó jutott! Az én hőseim, a PESTI SRÁCOK és mindazok a névtelenek, akik fegyvert ragadtak egy igazságtalan, gonosz rendszer ellen. Ideje lenne ebben a kérdésben is tisztán látni. A nemzet pantheonjában nincs helye – az 1956-os hősökkel egy helyen pedig semmikép sem- azoknak, akik az első sorban küzdöttek 1945-től azért, hogy eleve olyan helyzet állhasson elő, amit csak forradalommal lehet kijavítani. Talán egyszer 1956 hősei valóban halhatatlanok lesznek minden nemzedék emlékezetében. Talán egyszer miden a méltó és őt megérdemlő helyére kerül. Ma ismét meggyújtok egy gyertyát, és csendben rájuk emlékezem.

„Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: “Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták -:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– a gyermek, a szamár, a pásztor –

Az álomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik –

mennyből az angyal. „

(Márai Sándor – Mennyből az angyal részlet)