Jó pár éve már, mikor Nyírő József – Néma küzdelem című művét olvastam. Akkor még nem értettem teljesen az alábbi mondatokat. „Nincs ezen a drága erdélyi földön egy darab kő, fűszál, vízcsepp, porszem és pillanat, amelynek ne volna meg a maga nehéz és megrázó magyar története, más népektől nem is álmodott drámája és végzete.” Ma már érteni kezdem.
Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel származási kapcsolatba hozták a székelyeket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt, vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett. A székelyek magukat a hunok ivadékainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyománynak tartják, s ehhez szívósan ragaszkodnak. Hézagos a kép, melyet a székelyek eredetéről magunknak alkothatunk. A hiteles adatok hiányát feltevések és elméletek nem pótolhatják. De a népek eredete rendszerint homályos. A székelyek eredetéről szóló véleményekhez is sok kétség fér s végleges tisztázásához kevés reményt fűzhetünk. Ahogy Jancsó Benedek írja: „Ámde egy nemzet életében nem az eredet kérdése a fő, hanem az, hogy miféle szerepet játszott a történelem színpadán. E tekintetben pedig a székelyeknek van mivel büszkélkedniök.” A székely nemzetet a harc teremtette, éltette és emelte történeti magas színvonalra. Fő hivatása, mióta a történelem színpadán megjelent, a honvédelem volt. Ebben állott legfőbb dicsősége és büszkesége. A vitézség és harciasság elválaszthatatlan és legfőbb nemzeti jellemvonása volt e kemény, szívós, bátor és elszánt, hősies népnek. Ahogy Szabó Károly írta a XIX. században: „A székely nép, mióta történelmét ismerjük, mindig általános hadkötelezettséggel tartozott, az élvezett kiváltságok ellenértéke fejében. A székelyek, mint mindnyájan egyaránt szabadok, fegyverrel tartoztak az országot védelmezni, s mint az ország nemesei fejenként kötelesek voltak a királyi seregben szolgálni.” A hadkötelezettség terén állandó és fontos feladata volt a székelyeknek az ország keleti és délkeleti határainak őrzése. Erre való tekintettel szabja meg már középkori hadrendszerük, hogy kelet felé Moldva irányában teljes számmal kell a király zászlai alá sorakozniok, dél felé, Havasalföld irányában már csak félerővel, nyugatra tized-, északra huszadrészükkel, mert (s ezt külön hangsúlyozza a középkori hadszabályzat) a haza védelmére állandóan őrködni tartoznak, azért élveznek adómentességet, s nyertek Magyarország dicső királyaitól nemesi kiváltságot. Az újkori hadi rendszabályok is gondoskodtak arról, hogy a határok védetlenül akkor se maradjanak, mikor a székelyek haderejének zömét másutt vették igénybe. A határok megfelelő védelmére szükséges haderőt hagytak otthon, vagy szükség esetén mozgósították az otthon maradt lakosságot.
Nyerges- tető
A hágó számtalan véres ütközet helyszíne volt a tatár és török betörésekor, valamint a szabadságharc idején. 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt mintegy 1000 honvédjére bízta a szoros védelmét. A székelyek élet-halál harcot vívtak az Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette, 12 000 főt számláló osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen. A székelyek hosszú ideig sikeresen kitartottak, azonban az orosz-osztrák sereg bekerítéssel fenyegette őket, így Tuzson feladta a hadállásokat és elvonult, majd megmaradt katonáival Gál Sándorhoz csatlakozott. A csata helyszínén egy 1897-ben átadott emlékoszlop őrzi a csatában elesett székely hősök emlékét. Az emlékművel átellenben, az erdő szélén lévő területen, egy tömegsírba hantolták el akkor az ütközet áldozatait, akiknek emlékét többek közt számtalan kisebb-nagyobb fa- és vaskereszt, valamint számtalan kopjafa őrzi.
Tolvajos-tető
Viszonylag kevesen tudják, hogy miért áll itt az emlékmű. Mi az az 1567-es esemény, amely egyesek szerint megtörtént, mások szerint nem. A Tolvajos-tetőn 1996-ban állított keresztek közül a középső, a legmagasabb a honfoglalás 1100 éves emlékét őrzi. A jobb oldali Márton Áronra emlékezik, aki az erdélyi katolikus egyház egyik legnagyobb püspöke volt. A bal oldali kereszt pedig a csíksomlyói ferences kolostor 1444-es alapítását jelzi. A helyszín viszont sokkal izgalmasabb. A Hargita hegység főgerincén járunk, 980 méter magasan, a történelmi Csík és Udvarhely vármegyék határvonalán. A hagyomány szerint pedig ezen a helyszínen született maga a Csíksomlyói búcsú. János Zsigmond erdélyi fejedelem, katolikusként született, majd lutheránus, később református hitre tért át; halála előtt hamar unitáriussá vált. A fejedelem fejébe vette, hogy a katolikus valláshoz erősen ragaszkodó csíkiakat, gyergyóiakat és kászoniakat, ha kell erőszakkal is, de megtéríti. A csíki emberek viszont nem hagyták magukat ezért felfegyverkeztek és elébe mentek a veszedelemnek. János Zsigmond serege és a székelyek a Tolvajos tetőn találkoztak és vívták meg küzdelmüket 1567-ben. Amíg a férfiak csatáztak, addig a nők és gyerekek a csíksomlyói templomban imádkoztak. A csata a csíkiak győzelmével zárult, akik szintén visszamentek a templomba hálát adni Istennek és újra egyesülni családjaikkal. És így született a Csíksomlyói búcsú. Azaz a történetek szerint. Az eseményekre sem a krónikákban, sem más írásokban nem találunk utalást, így erősen megkérdőjelezhető az, hogy az egész megtörtént.
Ezeréves határ (30-as Őrház és a Rákóczi vár)
Az Ezeréves határ legfontosabb szimbóluma, amely a román-magyar állam közti szerződés alapján létrejött, Csíkszereda-Gyimesbükk-Palánka-Kománfalva vasútvonal részeként épült 1896-1897 között. Ez volt a legkeletibb ilyen őrháza az egykori MÁV-nak, azaz a Magyar Királyi Államvasútnak. 1920 után a CFR használta, majd 1940-től ismét a MÁV, illetve a Honvédség. Ekkor épült az épület pincéjében a bunker, illetve tankok ellen számos betonakadályt telepítettek.
A 30-as őrház felett, egy kis magaslaton áll a felújított Rákóczi-vár. Úgy tartják, hogy a várat Bethlen Gábor építette 1626 körül. Legfőbb szerepe a határ ellenőrzése volt. Az itt futó kereskedelmi út vámforgalmának ellenőrzése, a beszedett pénz megőrzése. A 18. század elején II. Rákóczi Ferenc megerősíti a várat, így ragad rá a Rákóczi-vár név.
Madéfalvi (veszedelem) emlékmű
1764. január 7-én hajnalban támadta meg a Carato alezredes vezette császári katonaság az erőszakos besorozás ellen fellázadó székelyeket Madéfalvánál, a falu ostroma során pedig körülbelül 200 – nagyrészt fegyvertelen – embert ölt meg. Ez volt az úgynevezett „madéfalvi veszedelem”, mely során nem csak férfiak, de nők és gyermekek is a vérengzés áldozatául estek. A következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába, hogy a Török Birodalom fősége alatt megmeneküljenek a katonai szolgálattól. Ahogy a székely nyelv mondja, a kitelepülők „elcsángáltak” Erdélyből, ezért a későbbiekben csángóknak nevezték azokat az emigránsokat, akik új otthonukat végül nem Moldvában, hanem attól északabbra, Bukovina területén találták meg. Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. (Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva. A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1942-ben a Vajdaságba telepítette; majd Tito ellen menekülve 1945 után 13 000 főt a Völgységben, Tolna és Baranya vármegyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.)
Csíkszépvíz településén épült meg nem is olyan régen a székely hadszervezetek és a határőrizet történetét bemutató (a Keleti-Kárpátokban, az Árpád-kortól a második világháború végéig, egy impozáns épületben, három szinten) emlékközpont.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás