Boldoggá avatták Bódi Mária Magdolnát

Veszprémben XIV. Leó pápa képviseletében Erdő Péter bíboros, prímás boldoggá avatta Bódi Mária Magdolna szüzet és vértanút (aki a háború borzalmai közepette fiatal lányként is hűséges maradt fogadalmához, és életét adta a hitéért) több mint tízezer hívő jelenlétében. Egy pédaértékű élet, mely 24 évesen mártírhalállal fejeződött be. Mely talán ismét figyelmet irányít egy másik, máig nem megfelelően kibeszélt nemzeti traumára; melynek a becslések szerint250-600 ezer magyar lány és nő (család) esett áldozatul; s melyet hosszú évtizedekig és talán napjainkig is fájó teherként hordozunk. (Alig-alig lehet olyan család, amelyet nem érintett ez a gyalázat. ) És melyet ideje lenne kellően kutatni, publikálni és kibeszélni. Mint megannyi mást is abból az időből. “Mert itt mennek, botorkálnak mellettünk a meggyilkolt magyar zsidók, a megerőszakolt magyar asszonyok, a Gulágon kiszipolyozott áldozatok, a Délvidéken és Erdélyben és Szlovákiában a magyarságuk miatt üldözött, bebörtönzött, megölt emberek, a besúgott, börtönbe zárt, diliházba hurcolt szabadok és amíg nem írunk, nem szólunk róluk eleget, amíg nem öleljük át őket, addig itt fognak menetelni velünk és nem értjük meg saját magunkat sem, s főleg nem őket, hogy miért hallgattak el akkor, amikor beszélni lehetett volna és miért kezdtek el hadarni akkor, amikor a némaság adott volna valamit.”

Az ELHALLGATOTT GYALÁZAT című dokumentumfilmben (bevallom őszintén megrázó; többszörre tudtam csak végignézni) szerepelnek azok az idős hölgyek is, akik nekik köszönhetik a megmeneküléseket. “Magyarország második világháborús veszteségei óriásiak voltak. a harcokban több mint 100 ezer civil vesztette életét. Ennek többszöröse lehet az a szám, ahány embert kiraboltak, elhurcoltak, vagy megerőszakoltak a szovjet katonák. A megszállás legkiszolgáltatottabb áldozatai azok a lányok és asszonyok voltak; akiknek apjuk vagy férjük nélkül kellett túlélniük.” A sok-sok tízezernyi asszonyról és lányról, a többi tragédiáról és a ránk kényszerített hallgatásról, melyről a diktatúra nem szívesen beszélt. Ahogy Mező Gábor írja: “Hányan lebegtek később sorstalanul, hányan nem beszélhették ezt ki, hányan nem fordulhattak ezzel sehova, hányan voltak rákényszerítve a hallgatásra, börtönt vagy diliházat kockáztatva a feldolgozásért? Mert Kádárék ebben is hallgatásra ítéltek mindenkit. Fojtsd vissza. Hogy ne csak téged, de a gyerekeidet is megroppantsa. És így ezeket a sebeket, ezeket a traumákat, ezeket a hallgatásokat bizony tovább vittük, itt van a vérünkben, a lelkünkben, tessék leülni a szülőkkel, nagyszülőkkel, amikor erről lehet, amikor talán erről is lehet, valahogyan, valahogy, tessék őket megkérdezni, mert a legszűkebb környezetemben is hallottam arról, hogy utólag, de legalább utólag kiderült valami, valami szörnyű, valami leírhatatlan, valami gyalázatos, de ami legalább utólag, legalább utólag el lett mondva.”