A mai parlamenti történések kapcsán nem foglalnék állást. A történelmi épület vonatkozásában én méltatlannak tartok minden hasonló megmozdulást, valamint számomra ez csupán egy sima szavazatszerzési (parlamenti küszöb elérésére tett elkeseredett) akció volt, másra nem is alkalmas.
Viszont érdekességként eszembe jutott, hogy a Magyar Országház sokszor elég kemény történések színhelye volt. Az 1900-as évek elején az obstrukció formái közé tartozott az állandó bekiabálás, zajkeltés, a verbális agresszió, akár a rongálás, sőt nem egyszer a verekedés is.
Két kirívó eset kívánkozik ide. Az egyik amikor négy lövés dördült az Országházban: három Tisza Istvánt célozta, egyet a merénylő eresztett saját fejébe. Csak véletlen, hogy senki nem halt meg azon az 1912-es júniusi napon. Előzmények akadtak bőven. 1912. május 22-én a képviselőház elnökévé választották, a törvényhozást ismét véget nem érő ellenzéki obstrukciók tették lehetetlenné. A téma a hadsereg reformja volt, az újonclétszám a és a honvédelmi kiadások növelése. Tisza a monarchia pozíciójának és Magyarország biztonságának zálogát látta ebben.
A kinevezése ellen tüntető munkásokat a rendőrség sortűzzel verte szét, hatan meghaltak, több százan megsebesültek. Forrtak az indulatok az Országházban is, az ellenzéki magatartás valóban lehetetlenné tette a munkát, ezt el kell ismerni. De Tisza módszerét sem lehet demokratikusnak nevezni, rendőrökkel vezettette el az ellenszegülő politikusokat. hihetetlen jelenetek játszódtak a Házban.
Amikor például házelnökké választották, az első kormánypárti cédula bedobása után Kovács Gyula ellenzéki képviselő az urnát a terem közepére hajította. “Ez a jelenet oly felháborodást váltott ki a munkapártból, hogy a képviselők Kovács felé rohantak, és a földre teperték. (…) Mell mellet ér, öklök emelkednek a levegőbe, úgy látszik, egy általános hajbakapásba gázolja mindjárt egymást az egész parlament. … Almássy László és Szaczelláry György, akik legközelebb álltak Kovács Gyulához, rávetették magukat, agyba-főbe verték és a baloldali padsorok közé lökték. Kovács Gyula egy pillanat múlva már a földön fekszik, a tömeg rajta tapos” – írta az akkori Pesti Hírlap. Tisza többször vitette el a rendőrökkel az összes ellenzéki képviselőt.
Tisza szigorát is meg lehet érteni: a világ háborúra készült, amit Magyarország – egy mondjuk úgy, nagyhatalom részeként – sem várhatott tétlenül. A Vasgróf szilárdan hitte, hogy a történelmi határok sérthetetlensége csakis a monarchián belül biztosított, Magyarországot egyedül szétfeszítik függetlenségre vágyó nemzetiségei. Június 7-én mondhatni átlagos nap kezdődött, “katonák, csendőrök, rendőrök táboroztak a parlament épülete körül, ahonnan ekkorra ismét eltávolítottak rendőri karhatalommal minden ellenzéki képviselőt”.
“Nyugodt biztonsággal foglalta el az elnöki széket gróf Tisza István is, miután egy fél órával azelőtt tomboló lármával, fülsíketítő sípolással tették még a baloldaliak lehetetlenné számára az ülés vezetését” – írta a korabeli sajtó. Az elnök helyet foglalt, majd elkezdte beszédét, amikor a karzatról “Van még itt ellenzéki” felkiáltással berontott Kovács Gyula. Az üres ellenzéki padsorokon keresztül törve rálőtt az elnökre, aki ösztönszerűen kapta el a fejét.
“A következő pillanatban már Tisza István fölegyenesedett az elnöki székben és újra eldördült a revolverlövés. Kinyújtott karral, Tisza felé célozva, állott Kovács Gyula. Füst töltötte be az üléstermet. Egy pár munkapárti képviselő megmozdult, egy pillanatig haboztak, ekkor még egy revolvergolyó röpült a levegőbe, majd negyedszer is eldördült a pisztoly, de ekkor már önmaga ellen fordította Kovács Gyula a fegyverét: magát lőtte fejbe. Ekkor már rájarontottak vagy nyolcan-tízen a munkapártból, nyomukban ismét negyvenen-ötvenen. Öklök csaptak a szerencsétlenre, – véresek lettek az öklök Kovács Gyula kiömlő vérétől.”
Célját egyik golyó sem érte el. Az ülést hidegvérrel tovább vezető Tisza Istvánt napra pontosan a merénylet után egy évvel miniszterelnökké nevezték ki. Kovács Gyula visszavonult a politikáról, lemondott mandátumáról, és büntetlen maradt: az esküdtszék mélyebb öntudatzavarra hivatkozva felmentette.
A másik eset majd tíz évvel korábban történt.
“A szövetkezett ellenzék ma egy férfias, elhatározó, diadalmas lépéssel kettévágta a helyzet csomóját. Kiverte Tisza darabontjait az Országházból, elfoglalta az elnöki emelvényt és ez által megakadályozta az ülés megtartását. Ez a lépés egycsapásra halomra döntötte Tiszáék minden számítását.” – kezdte tudósítását egy napilap 1904 december 13-án.
Az esemény előtt bő egy hónappal a kormánypárt csalással – zsebkendőszavazással – elfogadtatott egy új házszabályt, mely jelentősen csökkentette az ellenzéki képviselők jogait. December 13-án reggel az ellenzéki összefogás képviselői együtt vonultak a Parlament épületéhez, ahol a főbejáratnál álló rendőrrel összetűzésbe kerültek, miután az nem akarta őket beengedni. A rendőrt kis idő múlva szó szerint kidobták az ajtón és a képviselők bevonultak az Országházba. Az ülésterembe érve azzal kellett szembesülniük, hogy ott kb. 40 főnyi teremőr védi az elnöki emelvényt. Lengyel Zoltán képviselő megpróbált feljutni az elnöki pulpitusra, azonban az őrök útját állták.
Lengyel és társai megpróbáltak újból feljutni az emelvényre, azonban az őrök mindig visszalökték őket. Az emelvény feljárójánál dulakodás alakult ki, Pozsgay Miklós és Pap Zoltán képviselőket a gallérjuknál fogták meg és taszították vissza az őrök. Lengyel képviselő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ököllel tiszta erőből háromszor orrba vágta az egyik őrt.
Az ellenzéki képviselők a terem közepére nyomultak és bekapcsolódtak a kialakult küzdelembe. Lengyel jobban verekedett, mint ahogy szónokolt, állították később többen is. Zichy Aladár kinézett magának egy őrt és ütlegelni kezdte. A kormánypárt képviselői székei teljesen üresek voltak, csak Török Bálint ült a helyén és nem tudta mit csináljon. Később az ajtókon be-be nézegettek a kormánypártiak, azonban bemenni egyikük sem mert. A felbőszült képviselők odamentek a Ház asztalához és az ott levő könyveket az őrök felé kezdték el dobálni. Amikor kifogytak a könyvekből következtek a könyvtartók, tintatartók és egyéb mozdítható eszközök.
Pozsgay képviselő felrohant az emelvény lépcsőjén, megfogta az egyik közeli őrt, és vele együtt a padlóra esett. A többi képviselőtársa ment neki segíteni, ugyanis az őrrel ekkor már a földön verekedtek. Az őrt annyira megverték, hogy a fél cipője is leesett a lábáról. A cipőt pedig, mint „ereklyét” kitették a terem közepére, ahol később többen is fényképezkedtek vele. Ekkorra az elnöki emelvényre már több képviselő is feljutott, felszakították az elnöki lépcső szőnyegét, négyen megfogták az elnöki lépcső deszkafalát és azt kiszakítva letörték a rudakat. Ezekkel a rudakkal mentek birokra az őrök ellen, előtte azért még néhány tintatartót az emelvény felé dobtak. Hellebronth Géza szerzett egy hosszú rudat és azt két kézre fogva, mint egy kardot rontott az őrök felé. Polónyi Géza egy székkel, Lovászy Márton egy hatalmas fadarabbal, Gabányi Miklós egy vasrúddal csatázott. A padsorok közül Kaas Ivor képviselő egy fadarabbal rontott az emelvény felé, Lengyel képviselő is ekkor szerzett magának egy vasrudat. Az őröket véresre verték, egyikőjük eszméletlenül zuhant a földre, őt a képviselők kivitték a folyosóra és mentőt hívtak hozzá. Lent a padsorok között hangos ropogás hallatszott, ugyanis a képviselők folyamatosan törték a padokat. Holló Lajos megelégelve a csatát, felugrott az elnök asztalának tetejére és egy székdarabbal verte az őröket. A padsorok közül a mozgatható tárgyak folytonosan repültek az emelvény felé, azonban jónéhány a képviselőket találta el. Az elnöki emelvényről lekergették az őröket, akik a folyosóra távoztak.
Pontban tíz órakor megérkezett a terembe Tisza István miniszterelnök, aki egészen az első sorokig ment. Eközben Zichy Aladár heves vitába keveredett egy kormánypárti képviselővel, akihez hozzá akart vágni egy széket mérgében. Bethlen Pál helyet foglalt egy kitépett szék maradványain és rágyújtott egy cigarettára.Tisza zsebre tett kézzel nézelődött, majd pár perc múlva elhagyta a termet. Az ellenzékiek között végigfutott a hír: Tisza a katonaságot akarja bevetni ellenük. Tizenegy órakor az ellenzéki összefogás vezérei, Apponyi Albert, Kossuth Ferenc és Zichy felmentek beszélni az elnöki emelvényen levő társaikkal, hogy engedjék oda azt a Perczel Dezsőt, akinek a zsebkendőjelére megszavazták az új házszabályt, és aki csak meg akarja nyitni az ülést. Azonban az elbarikádozott képviselők ezt semmi esetre sem engedték. Negyed egykor érkezett a híre annak, hogy Tiszának a király nem engedélyezte a katonaság bevetését. A rendőrkapitány pedig sajnálatát fejezte ki, hogy nem mehetnek rendőrök a parlamentbe, mert a kormány nem adott rá engedélyt. Erre Tisza megadta a szükséges engedélyeket a kapitánynak, azonban a kint várakozó rendőrök egyhangúan megtagadták a parancs teljesítését és nem vonultak az ellenzéki képviselők ellen. A kormánypárt még aznap délután gyűlést tartott, amelyen elhatározták, hogy a másnapi ülést reggel hét órakor nyitják meg, így az ellenzéki képviselők nem fognak tudni odaérni. Azonban az ellenzékiek ezt hajnali kettő órakor megtudták és már reggel hatra a Parlament épületéhez mentek.
(források: Pesti Hírlap, Magyar Nemzeti Levéltár, 24. hu, egypercestortenelem.blog. hu, Arcanum Digitális Tudománytár, Országgyűlési könyvtár, Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. , Horánszky Lajos: Tisza István és kora)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás