Ünnep-e nekem március 15? Abban a szokványos értelemben véve biztos nem, mint mikor kötelezően kokárdát tűzünk, megszokásként vagy erre kötelezvén ballagunk el egy rendezvényre; ahol aztán előljáróink és politikusaink unalomig ismételt frázisait hallgatva válunk biodíszletté. Számomra nem sok különbség mutatkozik aközött, hogy kötelezően sokadszorra is végighallgatjuk a történelem és irodalom órákról ismerős mozzanatokat és sorokat; és aközött mikor eme eseményekről megemlékeznitiltott volt. Kétségtelenül újkori történelmünk egyik meghatározó eseményéről beszélünk; mely nem korlátozódhat egyetlen nap vagy egyetlen év eseményeire. Szerves része történelmünknek, annak egyik állomása, melyet az ok-okozat, előzmények és következmények tükrében érdemes mélyebben vizsgálni. Igaz nem itt és nem most.
Habár március 15. és október 6. az a két dátum, mely kijelölésre került, hogy keretezze 1848/1849 történéseit; engem a pátoszos és magasztos eszmék és tettek ellenére az emberi vonásai és mozzanatai fogtak meg. A forrdalaom és szabadságharc hallatán a világtörténelem híres és hírhedt alakjai ötlenek fel Gracchusoktól Dantonig, Garibalditól Trockijig. Ezen nagy „rebelliók” árnyékában húzódik meg kis nemzetünk forradalma.
És még is mind közül s zámomra ez a legszebb. Ha csak a március 15-i eseményekre gondolok. Lelkesen, szépen csinálták. Romantikusan. Nem folyt egy csepp vér sem. Ebédszünetet is tartottak, a végén pedig színházba mentek. Mai szóhasználattal élve : „Menő volt”. Ismerjük a mondást: „ a forradalom felfalja gyermekeit.” Többnyire ez így is van. Gracchust a szenátortársai verték agyon, Dantont a cimborái küldték vérpadra, Garibaldit saját királya száműzte, Trockij fejét pedig az elvtársai megbízásából verék szét egy jégcsákánnyal. Ha általánosítanom kellene, akkor Orwell Állatfarmjának gondolatmenetén haladva kijelenthetem: „Napóleon minden forradalomban kicsinálja Hógolyót.”
Azaz nem minden esetben. A miénkben nem. Március 15-én Petrovicsék kiszabadítják börtönéből Mihajlo Stančićot, hogy majd Józef Bemmel és Jovan Damjanichcsal közösen harcoljanak a magyarhoni hazáért és a szabadság eszméjéért. Tót, horvát, lengyel, szerb és magyar?! Senkit sem érdekelt a származás, nem vizsgálták egymás DNS-ét és nem vitatkoztak azon, hogy melyikük őse ült Árpád mögött a lovon. Mindössze a közös hazának tartott otthonukért és egy számukra fontos eszméért küzdöttek vállvetve. Akár az életük árán.
Az évente elismételt és belénk égett nagy neveken túl viszont, nem szabad elfeledkeznünk a névtelen, mindennapi hősökről sem. Azokról sem, akiknek a forradalom és szabadságharc úgyanúgy adott, és akiktől ugyanúgy elvett. Adott hitet, reményt, jogot; követelt áldozatot, és vett el apát, fiat.
A névtelenekről, akik nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, „hátországként” segítették a honvédőket. Akik például etették őket, akik az ágyugolyókat öntötték, akik a fegyvert készítették, akik a zászlókat hímezték, és akik az üldözötteket bújtatták. A történelem folymatosan beszél hozzánk, és üzen. Ezért is fontos számomra, hogy egy-egy esemény kapcsán az adott kor ránkmaradt tárgyait is megismerhesse az ember. Valamit ami kézzelfogható, ami közelebb visz az érintettekhez, eseményekhez. 1848/1849 kapcsán nekem ilyenek a hadizászlók. Mit is jelentenek ezek több mint 170 év távlatából. Ezt talán Somogyvári Gyula – az oly népszerű Gyula diák – fogalmazta meg a legszebben 1941-ben: „Ezek a hadilobogók (…) nem egyszerű hadijelvények, hiszen” ükanyáink/szépanyáink „egy harcos nemzedék legszebb álmait, a győzelem és a szabadság álmát hímezték rájuk. Ezek a zászlók fájdalmas kudarcoknak voltak a tanúi, de láttak világraszóló csodákat is. Látták, hogyan alakul át egy békés szántóvető nép haragos, szilaj tengerré, fegyelmezett hadsereggé, hogy megküzdjön a zászlókra írt eszményért: a Szabadságért. Azt mondják, nem mindig nemzethalál a háborúvesztés. A becsülettel végigharcolt háborúban nem hal meg a nemzet. Ha a nemzet élni akar, nincs hatalom, amely megfojthatná… Örök igazság marad, hogy csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyeknek fiai készek meghalni a jövendőért.”
De nem szabad elfelejtenünk, hogy a szabadságharcosok ma is itt élnek velünk. Számomra ők a nagyszüleim, szüleim, akik elbeszéléseiből tudom, mit jelent Trianon, mi a háború, a kitelepítés, a deportálás, a magyar iskolák bezárása, a tulajdonok elkobzása, a templomba járás tiltása, vagy egy katolikus pap helytállása a hitoktatás tiltásának idején. Ezen szabadságharcosok közé tartoznak tanítóim, tanáraim, tanár ismerőseim; a szabadságharc pedig küzdelmük az alternatív oktatás, a gimnáziumi osztályok csökkentése ellen, az igazi értékekért. És szabadságharcos az író, a költő, a színész és mindenki aki magyar nyelven ért és alkot. Mert nyelveket tudni helyes, de anyanyelvünket művelni a legmagasabb szinten kötelező! És kicsit mi is azok vagyunk, vagy azzá lehetünk, ha nem engedjük feledésbe merülni azt, amit az 1848/1849-es elődeink hittek vagy tudni véltek; az eszméket, melyek nem haltak velük.
Ünnep-e nekem március 15? Inkább tisztelet és emlékezés, és a jövőbe vetett bizakodás a kötelesség tudattal elegyítve. És ezt számomra a legmegrendítőbb módon Vörösmarty fogalmazta meg:
„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
( források: budaihonvedek.hu , reflex24.sk, Kepka Márk interjú, Nagyné Baka Ella interjú)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás