Im memoriam Nagy László

Ma futottam bele ismét eme idézetbe:

” Létem, ha végleg lemerült, ki imád tücsök hegedűt…”

Elmosolyodtam. Hát persze. Nagy László. Akiről utcát neveztek el. Meg iskolát. No meg művelődési házakat. Ahelyett, hogy olvastuk volna amit írt. Kötelezővé is lett téve az iskolában. Nem ajánlották, nem csináltak kedvet (tisztelet a kivételeknek), hanem követelték. És igen, én is úgy jártam, mint sokan mások. Megtanultam, felmondtam, megúsztam, ötöst vagy négyest kaptam- már nem emlékszem. Nem értettem a verset, de nem is akarták, hogy értsem, mert még az órán, verselemzésnél is csak azt kutattuk, mit gondolt ekkor a költő? Nem azt, hogy mi mit gondolunk, vagy ránk hogyan hat, mit vált ki belőlünk. Szóval magoltuk. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna a verseit….Ma megint elővettem. És elolvastam párat. És elmosolyodtam. Francba az elemzésekkel. Mert ma egy kis időre egyszerre “álltam” ott én is a felsőiszkázi kert zúzmarás fái között, láttam az aggódást a betegségtől szenvedő Szécsi Margit iránt; és érzetem a külvilág (1956) okozta rossz közérzet ellenére felcsillanó életigenlést is. Mert most végre olvastam, és érteni véltem. A költőt, aki őrző és alkotó egyszerre ebben az egyre kaotikusabb és gyökereit vesztett világban.