Hát elment a ‘Jampi’…

Sosem voltam jampec. Később születtem, ezt az életérzést talán sosem érthettem meg igazán – sokszor csak mosolyogva szemléltem. De mégis szerethető volt az egész, mert nem jelmeznek tűnt, hanem színtiszta derűnek, menekülésnek a szürkeségből, egy felkapcsolt neonfénynek, ami azt üzente lehet könnyebbnek is lenni. Bevallom őszintén még nekem is volt kedvenc számom tőle, az Angyalföldi Pálmafák. Fenyő Miklós maga volt a Made in Hungaria: magyar termék –egy egész világ, amit itthonira fordított. Zenéje azt hozta haza, amit gyerekként Amerikában magába szívhatott: az ötvenes évek lüktetését, a mozdulat szabadságát, azt a pimasz derűt, ami nem tagadja a gondokat, csak nem engedi, hogy elvegyék az ember kedvét. Bravúros szövegei tették igazán hazaivá dalait. Erről így vallott egyszer: „beépítettem a Váci úti dumákat, a környékbeli jampik vagánykodó szlengjét. És ettől lett igazán magyar… És belekerültek a csomagba még európai érzések és zenék is. Ott van például a Robi Ciao Marinája, ami mégiscsak egy európai dolog.” Sírig tartó házasság volt ez a ’rock and rollal’, ön azonos, néha viharos de irigylésre méltó kapcsolat, mely a külső szemlélőt állandó időutazásra hívta. Csak hálásak lehetünk a ritmusért, a mosolyért, és azért a bizonyos „még egyszer!” érzésért, amit annyi embernek adott.