Ha minden jól megy, a napokban újra szerencsém lesz Kern Andrással látni Woody Allen romantikus vígjátékát a ’Játszd újra,Sam!’ című darabot. A darabot mely 42 éve fut töretlen sikerrel, és melyben azóta is Kern alakítja Allan Felixet. Ehhez, mint a darab megértéséhez szükséges egyik előzményt, ma sokadszorra néztem újra a Casablanca című filmet. Azt, mely a filmtörténet egyik, ha nem a legtöbbet hivatkozott filmje – számos későbbi filmben is utalnak rá-, azt a Kertész Mihály alkotást melyből talán még az is tud idézni, aki sosem látta:
„…nekünk mindig megmarad Párizs.”
„A szívére célzok, kapitány! – Az a legkevésbé sebezhető pontom.”
„Louis, ez egy gyönyörű barátság kezdete.”
„A világ összes városának összes kocsmája közül miért pont ebbe kellett bejönnie?”
A főbb jelenetei már az elcsépeltségig ismertek, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman a filmtörténet talán leghíresebb szerelmespárja. Megnézéshez azért szükséges egy kis adag szentimentalizmus is nem tagadom, némi öniróniával fűszerezve; cserébe viszont az ember sosem csalódik; és azon kapja magát, hogy szeretne ott ülni Rick bárjában és közelről figyelni az eseményeket. Aki látta ’A máltai sólyom’ című klasszikust, az tudja mire számítson Bogarttól. Bár neki jutottak a filmben a legütősebb sorok; Bergman is hatalmasat alakít; arcjátéka és könnyes szemei ezer szónál is többet mondanak. Meg kell említenem a másik két kedvencem is, Renault főnyomozót (Claude Rains) és Samet a fekete zongoristát akit Dooley Wilson formált meg zseniálisan. (Érdemes itt megjegyezni, hogy Hollywoodban a feketék még a negyvenes években sem igen játszhattak mást, mint rabszolgát, inast vagy éppen banditát. Sam viszont nemcsak Rick beosztottja, hanem a barátja és bizalmasa is egyben, ezért az ő szerepe egy bátor és újító lépés volt.)
Jó párszor láttam már, mégis minden egyes alkalommal újra magával tud ragadni, annak ellenére is, hogy tudom már semmi meglepetés nem érhet. Pedig az első pár percet látva még nehéz ezt a filmet komolyan venni: az utcai jelenetek steril stúdiódíszletei, vagy a szerepüket a ripacskodásig túljátszó mellékszereplők még bármelyik random, korabeli „limonádéban” előfordulhatnának. Aztán megjelennek a fontos szereplők, színre lép Bogart, azaz Rick, és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy elveszett, és sokadszorra is hagyja, hogy a film legyőzze. Fura, ahogy az ember amikor kell, ismételten meghatódik, amikor meg nevetni kell, akkor újra és újra viccesnek találja Rick vagy Renault kapitány fapofával előadott bemondásait. Egyszerűen tökéletesen működik több mint 80 év után is.
És ez még akkor is így van, ha tisztában vagyok vele, hogy a Casablancán „millió fogást” találtak már a kritikusai: kezdve a történelmi pontatlanságoktól a sztoriban rejlő logikátlanságokig, a németek szeme láttára szabadon járkáló Victor Laszlótól a semmiből pár hónap alatt a város legmenőbb mulatóját összerakó Rickig. Arról nem is beszélve, hogy azt a kevés utcajelenetet és a párizsi visszaemlékezéseket leszámítva az egész film zárt térben játszódik, mint egy színdarab. És mégis. Működik.
A történet szerint, a II. világháború közepette, ám még az Egyesült Államok hadba lépése előtti Casablancában, a nácibarát francia Vichy-kormány által felügyelt, de Franciaországtól eltérően a németek által hivatalosan még nem elfoglalt marokkói kikötővárosban jól menő bárt üzemeltető amerikai Rick attitűdjének a lényege, hogy próbál mindenből kimaradni, nem szól bele a politikába, addig lavíroz a háborús környezetben, amíg csak tud, hiszen ő alapvetően egy üzletember, akinek a legfontosabb, hogy jól menjen a mulatója. Ezt a hozzáállást azonban csak addig tudja tartani, amíg fel nem bukkan a városban régi szerelme, Ilsa és annak férje, Victor Laszlo, az ellenállási mozgalom kulcsfigurája. A nő – aki annak idején összetörte a szívét – Rick segítségét kéri, csakhamar pedig az is kiderül, hogy még mindig szereti. A férfinak így választania kell a szerelem, azaz az önérdek, illetve a becsület, a hazafiasság, mások jóléte és biztonsága között. A Casablanca első fokon az olyan örök emberi értékekről szól, mint az önfeláldozás és a lemondás, de ha jobban megnézzük, Rick figurájába beleírták magát az Egyesült Államokat, amely ország Pearl Harborig szintén távol tartotta magát a II. világháborútól – ami később (akárcsak a kezdetben cinikusnak tűnő szerelmes főhős esetében) drasztikusan megváltozott. A negyvenes években nem voltak ritkák a nácik ellen állást foglaló alkotások, de hogy ezt a mondanivalót egy szerelmes filmbe csomagolták, nem kis bátorságra, az pedig, hogy mindezt meg tudták valósítani bármiféle kioktatás nélkül, nem kis tehetségre utal. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Casablanca 1942. november 26-i premierjekor még nem lehetett tudni, hogyan is végződik a háború, így az alkotók másodlagos üzenete kifejezetten lelkesítő és felemelő volt.
Talán sosem tudom megfejteni igazán, hogy mi is a Casablanca igazi titka. Miért is tartozik még ma is a legnépszerűbb filmek közé világszerte. De az bizonyos, hogy jó példa arra, hogy tényleg vannak dolgok, amik sosem avulnak el.
A film magyar szinkronnal itt tekinthető meg.
(forrás: Inkei Bence-Index, port.hu, wikipedia, puliwood.hu)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás